200? november első szombatján a
rebekán (Repülés Baráti Kör) egy ismerősömmel beszélgettem.
Megemlítettem neki, hogy az Air Forces Monthly újság
legfrissebb számában írnak arról, hogy a svédek kivonják a
Viggeneket és adnak néhányat múzeumoknak is. Kifejeztem
óhajomat, hogy milyen jól nézne ki egy nálunk a múzeumban.
„Miért nem kérsz egyet?” - kérdezte. Megemlítettem, csak azt
nem tudom kitől vagy mitől kéne kérni, és felvetettem
kételyemet arról, hogy nevem, munkám kellő vonzerővel
rendelkezik a döntéshozók megpuhítására. Erre közölte, ő
ismeri az illetékes svéd tábornokot - aki egy rendes ember -
megadja a címét én meg írjak neki levelet, biztos, hogy ad
egy gépet. Mivel ismerősöm már szerzett magának egy Mirage-t
- ami nekünk nem kellett - elgondolkoztam a dolgon és úgy
döntöttem, megpróbálom.
Mivel vonzerőmben nem nagyon
bíztam, megkerestem a szolnoki alakulat akkori parancsnokát,
és megkérdeztem hajlandó lenne e ő aláírni a kérő levelet.
Nemcsak, hogy hajlandó volt de még felajánlotta segítségét a
levél elkészítésében (ismerte angol tudásomat?) is. A levél
elkészült, és a pk. úgy öntött még jobb lesz, ha a légierő
pk. írja alá, ezért eljutatta hozzá. Az aláírás megtörtént a
levél elment kb. december elején.
Januárban szóltak, levelet kaptam,
menjek a T irodára érte. Svédországból jött, az ottani hadi
múzeumból és egy fregatt kapitány írta. Közölte velünk,
kérésünk meghallgatásra talált és kapunk egy Viggent.
Kérdezte, van-e Szolnok közelében repülőtér ahol le tud
szállni a gép, van e hangár ahol hatástalaníthatják, tudjuk
e kezelni a kiépített piropatronokat.
Azonnal rohantam a parancsnokhoz
aki megint segített, ők elkészítették a repülőtéren való
leszállás tudnivalóiról szóló dokumentációt. Én a többi
kérdésre pozitív választ adtam és az egészet elküldtük a
fregatt kapitánynak. Nemsokára jött a viszont válasz amiben
örömét fejezte ki segítségünkért, közölte megkezdődött az
átadás szervezése, végül megemlítette nem azt a gépet kapjuk
amit eredetileg megnevezett, hanem egy másikat. Na és, kit
érdekel a száma, csak Viggen legyem!
Ekkor éreztem úgy, hogy szólni kéne
kenyéradó gazdámnak a HIM-nek. Szokásomtól eltérően tömören
csak annyit mondtam, hogy a svédek selejteznek és nekünk is
adtak egy gépet. Mivel nem érdeklődtek a részletek után, én
nem meséltem. Néhány hét múlva meghívót kaptam a HIM-be egy
megbeszélésre a Viggenről. Egy egész kis csapat jött össze.
Svéd részről egy hölgy aki a SAAB képviselője, a
magyarországi svéd katonai attasé a segítőjével és még ide
sorolom a SAAB hazai megbízottját egy nyugdíjas ezredest.
Hazánkat a HIM főigazgató helyettese, az illetékes
osztályvezető és még két ember akiknek nem tudtam a
szerepét, meg én. A szolnoki alakulatot a törzsfőnök
helyettese képviselte és a PR-os hölgy.
Az udvariassági körök lefutása után
ahol egy részről az öröm kifejezésére került sor, hogy
adhatnak, másik részről ugyan ennek a kifejezésére, hogy
kapunk, rátértünk a lényegre. A katonai attasé elmondta a
részleteket. A gép május 9.-én repül át. Előtte érkezik légi
úton egy csoport amely végrehajtja a gép hatástalanítását.
Szükséges az ötfős csapatnak szállás, étkezés és egy kocsi a
mozgáshoz. Szeretnék, hogy ha megrendezésre kerülne, egy
átadási ünnepség a gép érkezése utáni napokban. Műsor, svéd
és magyar himnusz, díszbeszéd és talán valami büfé. Kéne
csinálni egy meghívót több nyelven, hogy mindenki értse,
azaz angolul és magyarul meg természetesen svédül.
A HIM képviselő közölte ez a
minimum, az alakulat rendezi a szállást, kaját, kocsit,
mivel ők vannak Szolnokon és ugyanezen okból az ünnepséget
is. Viszont ők magukra vállalják a meghívó elkészítését. A
töf.h. megtette halovány ígéretét a dolgok elintézésére,
szállás, kaja, kocsi megoldható, zenekar van így műsor is
lesz, svéd zászlót meg szerzünk. Egyéb dolgokról meg
konzultálunk. Az attasé végül feltette a szokásos kérdést,
van-e valami tisztázni való még? Szereplési vágyamat
kielégítendő, rákérdeztem milyen eszközöket biztosítsunk az
eddig jelzettek mellett, és a műszakiakat hozó gép tankol e
Szolnokon, s ha igen ki fizeti a tankolást. Rám nézett és
azt monda az első kérdésemnek utána néz a második meg egy „good
question”, ezt valóban időben tisztázni kell!
Megegyeztünk egy újabb
találkozóban, amit a svéd hölgy feljegyzett, hogy időben
repülőjegyet rendelhessen, mert kiderült, csak emiatt jött
el hozzánk.
A búcsú után ők el, mi meg
folytattuk. A szolnokiak közölték meg tudják oldani a
feladatokat, de a büfé az necces. A büdzsé kicsi, illetve
most momentán nulla, ezt a HIM.nek kéne állnia. Ők közölték
ez lehetetlen, mert hasonlóan szegények. Végül a „majd lesz
valami „közös nevezővel szétváltunk. Én még hallottam, hogy
valaki felsóhajtott „ki találta ki ezt a hülyeséget?”. Nem
dicsekedtem.
Két hét múlva újabb találkozó, a
felállás ugyanaz. Mindenki sikerekről számolt be. A vállalt
meló elvégezve mondták a svédek, nálunk meg folyamatban van,
mondtuk mi. Szolnok előadta lesz zászló, műsor, meg ami
kell. (Barkas, szállás a laktanyában, kaja a tiszti
étkezdében.) A HIM előadta a meghívó tervét. A katonai
attasé megnézte (boldogan konstatáltam, neki sem a szeme
rossz, csak a keze rövid) és megkérdezte, „ - A szövegek
azonosak?. „ - Természetesen” szólt az önérzetes válasz.
„Mert ő úgy látja nem így van” jött a megjegyzés. Megnéztük,
igaza volt. Rövid szabadkozás, kijavítjuk, meg stb. Oké
mondja a svéd akkor a múltkori kérdésekre reagálok.
Köszönjük, nem kell semmi, mindent mi biztosítunk. A SAAB
340 kibírja oda - vissza az utat, nem kell tankolni. Meg én
a saját keretemből rendeltem szállást Szolnokon és kocsit is
béreltem. (Mintha valami legördülő sziklák robaját hallottam
volna.) A repülőgép vezetőt elszállásoljuk a követségen és
majd hazarepül a SAS-al. Mindenki boldog volt, svédek el.
Magyaroknál csak egy probléma! A
büfé! Nincs keret! Szolnok és a HIM próbálja áttolni a
másikra a dolgot. Megoldási javaslat a HIM-től. Legyen egy
szűkített büfé 20 főre, azt talán ki tudják gazdálkodni,
Szolnokkal együtt természetesen. Nem jó mondta a nyugdíjas
ezredes, mert csak a SAAB huszonnégy VIP vendéget jelzett és
abból nem húzhatunk. A totális letargiának az általam nem
ismertek egyike vetett véget, amikor megszólalt „Jó! A HM
protokoll állja a büfét nyolcvan embernek”. Felszállt a
fehér füst, jöhet a Viggen.
Mi meg készültünk. Megrendeltük a
tűzszerészektől a felrobbantandók robbantását, kiüríttettük
a volt főiskola hangárt a munkákhoz. Ekkor szólalt meg L.
Zoli: „ - Befér a Viggen a hangárba?” „ Persze vazze”
torkoltam le. De azért otthon megnéztem a magasságát. Másnap
lemértük az ajtót és az 10 centivel kisebb volt! Jaj! Jön a
svéd és nem tud bemenni, mi leszünk a hülyék. Mivel ezt a
szerepet másokra osztottuk, kerestük a megoldást. Gumiból ki
a nyomást, tán befér. Orrát megemelni, akkor a farok lemegy,
ez már a Stafighternél is bejött. Elhangzott a javaslat,
hogy a vontató kocsi dús gázzal menjen, utána javítunk, de
ez nem volt igazán szimpatikus. Az internetet böngészve,
hátha a mi gépünk alacsonyabb, találtam egy adatot, magasság
ennyi, lehajtott farokkal ennyi. Le lehet a farkát hajtani!
Erre fogunk hivatkozni, a többi a svédek dolga!
Május 9.-én beindult a nagyüzem.
reggel időben bementünk, bár a gép érkezését délután háromra
jelezték. Jó döntés volt, mert a kaputól szóltak, hogy itt
van egy lengyel kamion és a sofőr valamit a múzeumról
magyaráz. Kiderült, amit elfelejtettek velünk közölni, hogy
a kiszolgáló eszközök jöttek kamionon. Bevittük a reptérre
és lepakoltunk. Minden volt, vontató villától kezdve a földi
elektromos tápforráson át az üzemanyag leszívó berendezésig.
Valóban gondoskodtak mindenről!
Délután, néhány perccel kettő
előtt, leszállt a SAAB 340-es (gy.sz. 100008) az öt műszaki
szakemberrel. Egy óra múlva megérkezett a Viggen is. Néhány
áthúzás után leszállt és begurult. Vagy negyven - ötven
ember várta, TV stábok stb. Egyik főnököm félrevont és
közölte velem, a gépről nekem kellene nyilatkozni, beszéljük
meg mit mondanék. Megbeszéltük és ezután a kutya sem
keresett ez ügyben. Igaz este a főnökömet láttam a TV-ben
felmondani a frissen megtanult információkat. Nem bántott a
dolog, hisz nem igazán szeretek szerepelni, de ha azzal
kezdi, hogy segítsek neki infókkal, mert nyilatkoznia kell,
talán még jobban fel tudtam volna készíteni a szereplésre.
Mikor a VIP elvonult bevontattuk a hangárhoz a gépet. A
svédek oldalra döntötték a farkát és másnapra elraktuk
pihenni a hangárba.
A következő napokban a svédek
hatástalanították a gépet. Leszívatták a megmaradt
üzemanyagot, átfúvatták az üzemanyag rendszert, megtisztítva
azt az esetlegesen megbúvó kerótól. Kiépítették az összes
piropatront a katapultból, a póttartály ledobó rendszerből.
Ezeket mi begyűjtöttük és a tűzszerészek megsemmisítették
őket. Egy két berendezést is kiszereltek, azzal hogy még
nekik is szükségük van rá. Amikor a színes display-t szedték
ki a fülkéből, megjegyeztem, nem igazából néz ki jól ez a
lyuk a műszerfalon. Ekkor a szakember elővett egy másikat és
mondta ezt fogja helyette berakni, mert ez ugyan hibás, de
kiállítani jó lesz. Meglepett ez a hozzáállás, nem ehhez
szoktunk. Félig összedobott, hiányos, lerabolt gépeket
kaptunk korábban saját légierőnktől. (Csak a MiG-23MF gépen
sajátkezűleg vagy 3-400 csavart pótoltam. Nem beszélve a
szétvágott levegő csövekről, ami miatt nyithatatlanok a
pneumatikus nyitó rendszerrel ellátott gépek.) Munkájukat
nagyon magas színvonalon végezték, precízen pontosan
tisztán. Semmit nem dobtak el, folyattak ki, nem kellett a
munka végén takarítani utánuk. Látszott rajtuk nekik ez a
természetes! Itt szeretném megköszönni munkáját Roine
Larssonnak, Tomy Tykessonnak, Göran Nordböcknek, Stanko
Nocelniknek és Roland Eriksonnak!
Május tizenkettedikén volt az
ünnepélyes átadás. Sikerült ismerősömet becsempészni (akinek
segítsége nélkül el sem kezdődhetett volna projekt) mert nem
jutott neki hivatalos meghívó. Szép számú megjelent mellett
az alakulat zenekara egy egészen kiváló, színvonalas műsort
adott, a svédeknek nagyon tetszett. Mi is élveztük a hangár
falának támaszkodva, mert speciel nekünk már szék nem
jutott. A ceremónia után jött a büfé. Oda se hívtak, én meg
oda nem megyek, ahová nem hívnak. El akartam sunnyogni, de a
katonai attasé asszisztense szólt, hogy az attasé a büfénél
találkozni akar velem. Ezért felmentem. Az attasé
megköszönte a munkánkat, amivel segítettük őket. Jól esett a
köszönet. És ha már beszéltünk megkértem, hogyha az általuk
hozott repi anyagok közül (posterek, preopektusok) ha
maradna, megkaphatnánk, hogy a látogatóink között is
terjeszthessük. ”Off course” volt a válasz és azonnal
intézkedett, hogy a maradékot csomagolják össze nekünk
azonnal, hisz akinek kellett belőle már elvette a magáét.
Másnap 13.-án jött a 100005 gyári
számú 340-es a műszaki állományért. A gép korábban a svéd
AWACS program gépe volt, de most az antenna nem volt rajta
és a berendezések is hiányoztak belőle. Viszont az ülések
bőr borításúak voltak. Érdekes volt, hogy a gép szárnyának
alsó részén az üzemanyag tartályoknál a pára kicsapódott és
ráfagyott a felületre. Elbúcsúztunk a svédektől átadva
ajándékainkat egy-egy üveg tokaji bort Nem ismerték a márkát
és kérdezték jó ez a bor? Igen válaszoltuk ez a leghíresebb
magyar bor. (Nem udvariatlanok voltak azzal, hogy
érdeklődtek a minőség iránt, mert nem tudták, hogy ezt mi
vettük saját zsebből és nem hivatalosan kapták. Mert
gondolhatták, ha a pilóta, aki áthozta a gépek kapott
ajándékot, akkor ők is.) Még egy magyar zászlót is kaptak,
mert azt kérték, mivel minden országból ahol gépet adtak át
vittek haza egyet az irodájuk falára, egy magyar is kell.
Végül is jó buli volt, mert kaptunk
egy szép repülőgépet és a körítésen jókat röhögtünk.
Nagy András
|